|
Locarnói szerződések
A locarnói szerződések. Kölcsönös garanciális szerződés Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország között 1925.október 16.
1. Készítsen összefoglalást a locarnói konferencia diplomáciai előzményeiről! A Párizs környéki békeszerződést követő négy esztendő az ott megszabott feltételek megváltozására irányuló kísérletekkel telt. A győztesek elsősorban Franciaország igyekeztek a szerződésben előírtakat számukra kedvezően módosítani, ám e törekvésük gyakorta fordította szembe őket egymással, ugyanakkor a legyőzöttek ellenállásával is találkozott. A nagyhatalmak túlzott elképzelései sokszor egymást is ellensúlyozták, így az érdekellentétek miatt a versailles-i rendszer szilárdabbnak bizonyult, mint ahogy azt a húszas évek elején vélték. A békerendszer konszolidációját az is nagyban elősegítette, hogy a proletárforradalom oroszországi győzelmével Európában megnyílt a kapitalizmus és a kommunizmus közti világméretű ideológiai küzdelem frontja, amit a szovjet állam 1925-ig még inkább szélesíteni igyekezett. Ennek megakadályozása pedig az egységes fellépést, következésképp a szövetségesek egymás és a vesztesek iránti nagyobb megértését követelte. Az ideológiai támadásnak kitett hagyományos polgári demokráciák helyzetét tovább nehezítette, hogy a húszas évek elejére sem tűnt el a hatalomba, az állam mindenhatóságába és a katonai erőbe vetett hit. A modern tömegdemokráciák létrejötte, a tömegek bekerülése a hatalomba? szükségképpen erősítette azt az elképzelést, hogy a háborúval összeomlott régi helyetti új világ felépítése karizmatikusvezetőket igényel. Ez az igény pedig könnyen válhatott táptalajává a diktatórikus törekvéseknek, mint ahogy azt 1923 őszéig Olaszország, Bulgária, Törökország és Spanyolország példája is igazolta. Bár ezek akkor még szórványjelenségnek tűntek, mégis egyértelműen jelezték, hogy belátható időn belül sor kerülhet a demokráciák és a diktatúrák összecsapására. Ezek az újszerű jelenségek elgondolkoztatták Európa vezetőit, s megnövelték az esélyét valamiféle egyensúlypolitika kialakításának. Legnehezebben Franciaország adta fel háború utáni ábrándjait. A francia nagypolitika még mindig a grandeur bűvöletében élt., így a Ruhr-válság időszakában a francia miniszterelnök az utolsó pillanatig kitartott az erőpolitika mellett. Mikor azonban az elhúzódó válság miat kialakult bajor és a rajnai szeparista törekvésekkel, valamint a hamburgi munkásfelkeléssel is képes volt a weimari köztársaság leszámolni, a Franciaországnak nyújtott kölcsönök visszafizetését váró Anglia és az Egyesült Államok nyomására Poincaré beleegyezett egy, a német jóvátételről szóló nemzetközi konferencia összehívásába. Ezzel a lépéssel a nemzetközi politika új, az eddigieknél kiegyensúlyozottabb stádiumához érkezett. A konferencia, melynek ötletét lord Curzon vtette fel, lényegében a Jóvátételi Bizottság szakértőinek ülése volt. Az amerikai pénzügyi szakértő, Charles Dawes vezette bizottság feladatul azt kapta, hogy teremtse meg a német fizetőképesség helyreállításának feltételeit. Az 1924 áprilisára elkészült Dawes-terv célként a német gazdaság normalizálását és a szilárd valuta megteremtését határozta meg, mert úgy véle, hogy a németek háborús jóvátételt csak a termelés fellendülése után tudnak fizetni. Ehhez persze hitelre volt szükség, így a tervezet 800 millió márkányi kölcsönt is előirányzott. A jóvátétel összegét nem határozta meg, csak annyit kötött ki, hogy a német gazdaság teljesítőképességének arányában az évi fizetés összege 1-ről 2,5 milliárd márkára emelkedik. Hogy a teljesítés rendben haladjon a szakértői bizottság azt javasolta, hogy a német állami jövedelmeket vegyék ellenőrzés alá. Ez utóbbi rendelkezés nyilvánvalóan sértette a német szuverenitást, de így is jóval kedvezőbb volt a versailles-ben meghozottnál. A német gazdaság 1925-re már a fellendülés jeleit mutatta, aminek jótékony hatása lett a weimari köztársaság konszolidációkára és a konzervatív és a konzervatív politikai tendenciák erősödésére. A Dawes - terv jelentősége azonban nemcsak gazdasági intézkedésekben rejlett. Mivel a győztesek igényeit jóval visszafogottabban fogalmazta meg, lehetőséget adott arra, hogy a nagyhatalmi összhang helyreálljon. Így a franciák remélhették, hogy a német jóvátétel kihúzza gazdaságukat a kátyúból és végre számíthattak szövetségeseik támogatására is. Az angolok és az amerikaiak pedig örömmel konstatálták, hogy a munkáspárti MacDonald egyenesen a németekkel szembeni engedékenységnek és pacifizmusának köszönhette népszerűségét. A gazdasági kapcsolatok rendezésével egyidejűleg új szelek kezdtek fújni a nemzetközi politikában is. Gustav Stresemann fél évtizedes külügyminisztersége alatt új utakra terelte a német külpolitikát. Az önmagát Európa első számú diplomatájának tekintő politikus helyesen ismerte fel, hogy csak a teljesítési politika lehet a Németország újbóli elismerése felé vezető első lépés. Távlati célként a területi revíziót jelölte meg, de tisztában volt azzal, hogy minimális változásokhoz is maximális garanciának kell adnia az országának. Első lépésként el kell érnie a megszállt területek kiürítését, s biztosítania kellett a franciákat arról, hogy a német igények ezen nem terjednek túl. A nyugati határok módosításáról természetesen ekkor még szó sem lehettet, de a német elképzelések között már szerepelt a kelet délkeleti határok revíziója. A német bizakodást erősítette, hogy a leginkább érintett Franciaországban ekkorra már felülkerekedett a securite irányzata, mely a határok biztonságáért cserébe hajlandó volt bizonyos engedményekre. A külügyek élén álló Aristide Briand ugyan nem volt hajlandó tárgyalni a német elképzelések közt szereplő Rajna-balpartról, az enyhülési folyamatot féltő angol kormány nyomására azonban belement egy német részvétellel való nemzetközi konferenciába. Az 1925 őszén tartott konferencia alapját egy rajnai garanciális szerződés képezte, amit a németek 1922-ben terjesztettek a franciák elé akkor még eredménytelenül. A decemberben, Londonban aláírt szerződésrendszer garantálta a francia-német és a belga-német határok sérthetetlenségét, melyekért Nagy-Britannia és Olaszország kezességet vállalt, valamint kinyilvánította a háború tilalmát Németország, Belgium és Franciaország között. Ugyanakkor előírta , hogy a felek esetlegesen felmerülő nézeteltéréseiket békésen rendezzék. A locarnói szerződés csak Németország nyugati határainál szavatolta a status quót, keleten nem, ezért a franciák Csehszlovákiával és Lengyelországgal külön egyezményt kötöttek, hogy határaikat biztosítsák. A stresemanni külpolitika sikerét 1926 őszén az tetőzte be, hogy Németországot felvették a Népszövetségbe, sőt, mint nagyhatalom tagja, lett a Biztonsági Tanácsnak is. 2. Hogyan fogadta a német közvélemény a locarnói szerződéseket? A Páneurópa-mozgalom biztonsági elképzelése lokális és interkontinentális háborúkat különböztetett meg. A politikai kontinensek belső konfliktusaitól Páneurópának távol kell maradnia. Az interkontinentális béke alapjául a kontinensek közötti szerződés szolgálhatna, amely bűncselekménynek nyilvánítaná a közöttük való háborút. A felszabadító háborúk realitásával számolva Európa államai számára a különállás megőrzését, afféle közvetítői szerepet ajánlott, elkerülendő, hogy az angolszász országok és a szovjetek az Ázsia feletti uralomért folyó harcukat Európa rovására vívják meg. Németország a szerződést egyenrangú diplomáciai partnerként írta alá A locarnói szerződés csak Németország nyugati határainál szavatolta a status quót, keleten nem, ezért a franciák Cseszlovákiával és Lengyelországgal különegyzményt kötöttek, hogy határaikat biztosítsák. A stresemanni külpolitika sikerét 1926 őszén az tetőzte be, hogy Németországot felvették a Népszövetségbe, sőt, mint nagyhatalom tagja, lett a Biztonsági Tanácsnak is. 3. Miként hatott a locarnói konferencia Németország és Franciaország kétoldalú kapcsolataira? Az 1925 őszén tartott konferencia alapját egy rajnai garanciális szerződés képezte, amit a németek 1922-ben terjesztettek a franciák elé akkor még eredménytelenül. A decemberben, Londonban aláírt szerződésrendszer garantálta a francia-német és a belga-német határok sérthetetlenségét, melyekért Nagy-Britannia és Olaszország kezességet vállalt, valamint kinyilvánította a háború tilalmát Németország, Belgium és Franciaország között. Ugyanakkor előírta , hogy a felek esetlegesen felmerülő nézeteltéréseiket békésen rendezzék. 1926 decemberében Németország katonai ellenőrzésének megszüntetéséről is határozatot hoztak. A politikai közeledés ismét lehetőséget adott egy régi igazság felismerésére: Német-és Franciaország gazdaságilag egymásra utalt. A megkötött vas-és acélipari kartellmegállapodások olyan jól működtek, hogy az is felmerült, hogy a német fizetések ellenében a franciák kiürítik az általuk megszállt területeket. A két parlament bizalmatlanságán ugyan meghiusult a terv, de megmutatta az együttműködés lehetséges formáját. 4. Milyen nemzetközi helyzetben szűnt meg a locarnói szerződések hatálya? A locarnói szerződés hatálya addig tart, amíg a Tanács a szerződő felek egyikének kérelme alapján (a többi hatalommal három hónappal előbb kellett közölniük) legalább kétharmad többséggel meg nem állapítja, hogy a Nemzetek Szövetsége a szerződő feleknek elegendő garanciát nyújt. Innen számítva egy év elteltével a szerződés hatályát veszti. Tudósítás Mussolini kormányprogram-nyilatkozata a képviselőházban - 1922.novenber 16. A húszas évek közepére beállt diplomáciai szélcsendet Olaszország törte meg. Olaszországról köztudott volt, hogy elégedetlen a versailles-i rendezéssel, de az 1920-as megegyezésnél (amiben a Giolitti kormány Dalmáciát megosztotta a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal) úgy tűnt, hogy az olaszok az engedékenység politikáját követik. 1922 után gyökeres változás állt be a külpolitikában. Benito Mussolini 1922. november 16.-én, kormányprogram-nyilatkozatában számolt be terveiről. Nyilatkozatában egyértelműen különválaszthatók kül-és belpolitikai céljai. Egy önmagukat becsülő nemzetnek tartja az olaszokat, ezért arra ösztönzi az embereket, hogy a békeszerződést akár tetszik, akár nem végre kell hajtani. Azonban arról is szól, hogy ezek a békeszerződések nem örök érvényűek, ezért ha nem válnak be, nyilvánvalóan kérhetik felülvizsgálatát. Hangsúlyozza, hogy a fasiszta Olaszországnak nem áll szándékában a szerződések megszegése, valamint azt is, hogy politikai, gazdasági és erkölcsi okokból nem akarja elhagyni háborús szövetségeit sem. Szerinte Olaszország fontos pozícióinak veszteségeinek nemcsak a gyengeség az oka. Értékeli Olaszország jelenlegi helyzetét, miszerint nem kapott sem gyarmatokat, sem nyersanyagot, ráadásul roskadozik a közös győzelem érdekében vállalt adósságok terhe alatt. A béke politikáját akarja továbbra is folytatni. A belpolitikát tekintve takarékosságra és munkafegyelemre inti népét. Úgy gondolja, hogy a pénzügyi probléma a legalapvetőbb, éppen ezért a költségvetést mielőbb rendbe kell hozni. Ezt az okos költekezés és a nemzet egész termelőerejének támogatásával látja megvalósíthatónak. Úgy érzi minden fasiszta elfogadta a dolgok rendjét és mivel az állam erős, meg fogja mutatni erjét mindenkivel szemben. Beszéde végén teljhatalmat kér a nemzetgyűléssel szemben, mert szerinte teljhatalom nélkül nem tud javítani a kialakult helyzeten. Beszédéből láthatjuk, hogy a kormányfő a külpolitikát tekinti elsődlegesnek, de fontos változásokat ígér a belpolitikában is. Benito Mussolini fasiszta rendszere belső problémáinak leküzdése után a légüres térnek tekintett Balkánon látványos, erőszakos eszközöktől sem mentes külpolitikai offenzívába kezdett. Az olasz ambíciókat a történelmi múlt, a régi római dicsőség utáni vágyakozás növelte nagyra és irányította a mediterránum felé. Mussolini államaiban már a mare nostrum képe lebegett, s bár franciaellenes próbálkozásokra még nem futott az erejéből, a gyengébbnek tűnő hatalmakkal szemben már éreztette, hogy a térségben ki az úr. 1923. december13.
A karikatúra Hitlert ( a munkások véres kezű gyilkosaként) és Sztálint (a föld söpredékeként) ábrázolja. Véleményem szerint ez a karikatúra a Sztálin - Hitler analógia részeként fogható fel. Nagyon sok irodalom foglalkozik Hitler és Sztálin összehasonlításával. Régi axióma, hogy ha ketten cselekszik ugyanazt, az nem ugyanaz. De áll ennek az ellenkezője is. Nézzük meg miben különbözött és miben hasonlított Hitler és Sztálin. A demokratikus weimari Németország és az önkényuralom alatt álló Oroszország közé nem lehet egyenlőségjelet tenni politikai szempontból. Ugyanúgy lehetetlen ezt tenni gazdasági téren is a fejlett német ipari állam és a jócskán elmaradt, lényegében paraszti Orosz Birodalom esetében. Homlokegyenest eltérő volt az a politikai közeg is, amelyben a legális és parlamentális tömegpárt, az NSDAP, illetve a másik oldalon a többnyire illegális, valójában a hatalom megszerzéséig mindössze törpeméretű bolsevik párt mozgott. Gyökeresen eltért ráadásul az a helyzet is, amelyben Hitler, illetőleg Sztálin megszerezte a hatalmat. Eltért emellett a két rendszer berendezkedése is, különböztek külpolitikai céljaik, más volt a propaganda jellege és minősége. Sztálin alapműveltsége vélhetően tágasabb és szilárdabb volt a Hitlerénél. Míg Hitler a völkisch-faji irodalomban, Sztálin a marxistaszerzett alapos ismereteket. Mindketten nélkülözték azonban a gazdasági és pénzügyi ismeret alapjait,a mely egy állam vezetéséhez elengedhetetlen. Mindezek ellenére a két személyiségben és az általuk képviselt két rendszerben nagyon sok az, ami kísértetiesen egy és ugyanaz. Hitler és Sztálin meglehetősen hasonlított egymáshoz a szenvtelenségben, a hatalom szempontjából fontos tetteik érzelemmentességében. Mindketten felcserélhető figuráknak tartották a legfontosabb mellékszereplőket is és közönséges statisztériának a tömeget. A legcsekélyebb együttérzést sem váltották ki belőlük az áldozatok, akiket maguk tettek halottakká. Azonban örömük sem volt a gyilkosságokban. Többnyire a hatalmi ésszerűség szükségszerű következményeinek tartották őket. Hitler soha nem ment a koncentrációs táboroknak a közelébe és Sztálinról sem hírlik, hogy látott volna akár csak egy lágert is. Se Hitler, se Sztálin nem volt ?beteg?, hétköznapi értelemben azonban mindketten gonoszak voltak. A náci rendszer csak felületesen nyúlt bele az ország társadalmi és gazdasági rendjébe. Akaratát elsősorban a pénzpolitikán és az állami megrendeléseken keresztül érvényesítette, míg a tulajdonviszonyokat nem változtatta meg. A bolsevik, illetve Sztálini rendszer ezzel szemben kisajátított, és embermilliókat mozdított meg. A nacionalista totális diktatúra és a bolsevikszisztéma között éppen abba állt a legnagyobb eltérés, hogy míg az előbbi esetileg, illetve felületesen nyúlt hozzá a gazdasági és társadalmi szerkezethez, addig Oroszországban mindent ízzé-porrá zúztak, és a korábbitól minden elemében eltérő struktúrát hoztak létre. A náci Németország a tőke egyetemes felhalmozási folyamatának egyik központja volt, míg a sztálini Szovjetunió gyakorlatilag kiszorult a világrendszerből, önerős felhalmozásra kényszerült. Összegezve tehát a hitlerizmus a gazdasági és politikai világuralomért folyó kendőzetlen harc. Ennek filozófiája a fajelmélet, és ennek eszköze a náci állam. Sztálin éppen ellenkezőleg, a világ népeinek felszabadítását ígérte a tőke elnyomása alól. Sztálin önképe és a társadalom igen jelentős részében a róla megformálódott kép nem állt messze egymástól a háború győzelmes befejezése után. A forradalmi hit és lelkesedés a Sztálin iránti, szinte vallásos rajongásban is kiéleződött. Hitler bukásával a nácizmus végérvényesen a történelem szemétdombjára került, míg a szocializmus gondolatköre és kultúrája a sztálini bűnök ellenére is sokakat ma is egy jobb, humanisztikusabb világ lehetőségével kecsegtet. Valószínűleg ilyesmire gondolhatott a karikatúra készítője. A karikatúra szerintem teljesen tükrözi a napjainkban elfogadott történeti értékelést is.
Készítette: Lakatos Adrienn Történelemtanár
|